دانلود کتاب Újabb beszélgetések a világok sokaságáról

Egyelőre ​viszont erősen úgy tűnik, hogy a SETI ahhoz hasonló helyzetben van, mint az emberi tulajdonságok öröklődése volt a 19. század elején, amikor egy biológus arra panaszkodott, hogy „a mai, egymásnak ellentmondó nézetek évszázadok óta léteznek”. Ami az esetünkben azt jelenti, hogy ma akadnak, akik olykor meglehetősen vehemensen érvelnek amellett, hogy nem vagyunk egyedül. És akadnak, akik hasonló vehemenciával állnak ki a földi élet (értelem) kivételességéért. De senki sem tudja, hogy mi az igazság, és persze a genetika és a SETI párhuzamba állításból sem következik szükségképpen, hogy belátható időn belül itt is meglesz a válasz. Tehát ezen a ponton talán (sőt, szerintem biztosan) érdemes két okból is újragondolnunk az egészet.

Egyfelől azért, mert a SETI első évtizedeit az 1960-as évektől lényegében azok az amerikai csillagászok és természettudósok határozták meg, akik úgy vélték, hogy ahelyett, hogy különböző elméleti kérdéseken tűnődnénk (mi az élet, mi az értelem, mit értsünk az idegen civilizációk alatt stb.), inkább „gyerünk és lássunk neki az észlelésnek” (miként Frank Drake, a híres Drake-formula kidolgozója fogalmazott). Így aztán sokszor kritika nélkül fogadtak el ki nem mondott feltételezéseket: például, hogy egy nálunk idősebb, idegen civilizáció szükségképpen a miénknél mérhetetlenül fejlettebb technológiával rendelkezik; hogy az ún. Fermi-paradoxon esetében valóban paradoxonról van szó, mert ellentmondás van az elmélet (már itt kellene lenniük) és a gyakorlat között (de nincsenek itt); hogy az, hogy léteznek-e ezek a hipotetikus idegenek, valóban az egyik (ha ugyan nem „a”) legfontosabb kérdés az emberiség számára. És így tovább.

Másfelől a fentebbieknek megfelelően egészen az utóbbi időkig leginkább hiányoztak azok a SETI-vel foglalkozó művek, amelyek a társadalomtudományi megközelítést is felhasználva keresték volna a választ azokra a kérdésekre, amelyekben valójában nem a természet-, hanem a társadalomtudósok az illetékesek. Én viszont meg vagyok győződve róla, hogy kimondottan jó lenne, ha a szociológusoktól és antropológusoktól a régészekig bezárólag a társadalomtudományok művelői is hallatnák a hangjukat. Elvégre ez a terület mintegy görbe tükröt tart elénk azzal kapcsolatban, hogy miként vélekedünk a minket körülvevő világról, a társadalom működéséről, a tudományról, meg arról, hogy mi lehetséges, és mi nem. A hipotetikus idegen civilizációk kutatása az emberi gondolkodás valóságos próbapadjának tekinthető.

Viszont természetesen nem gondolom, hogy mindenki egyet fog érteni ezzel a könyvvel, amelyben a tudományfilozófia és tudománymetodológia egyes módszereit is felhasználva járom körül a hagyományos SETI-n belül mintegy alapigazságként elfogadott feltételezéseket. Minden bizonnyal lesznek, akik provokatívnak, vitathatónak, sőt, horribile dictu, hibásnak fogják tartani az egyik vagy másik következtetést.

De azért remélhetőleg még ők is úgy fogják gondolni, hogy a hipotetikus idegen civilizációk kutatása mindenképpen érdekes és elgondolkoztató.